Astro Bot és a Professzor megmentése

1. A rejtélyes eltűnés

A Professzor szórakozott, de jószívű laboratóriuma mindig tele volt izgalmakkal. Színes folyadékok bugyogtak a kémcsövekben, apró robotok sürögtek-forogtak az asztalokon, és a levegőben mindig ott szállt az új felfedezések bizsergető illata. Ezen a délutánon a Professzor, a csillogó kis robot, Astro Bot és a bátor, okos fiú, Laci éppen a legújabb találmányon, egy csillagpor-sűrítőn dolgoztak. A Professzor egy csavarhúzóval babrált, Laci a monitoron figyelte az adatokat, Astro Bot pedig apró, csipeszes kezeivel adogatta a megfelelő szerszámokat.

Hirtelen egy fura, mély zümmögő hang töltötte be a helyiséget, amitől még a kémcsövekben lévő folyadékok is megremegtek. Mindhárman felkapták a fejüket. A laboratórium hatalmas, kerek kupolaablakán keresztül vakító zöld fény áradt be, ami mindent egy túlvilági ragyogásba borított. Astro Bot apró, kék fénydiódái ijedten villogni kezdtek. Laci a szeméhez kapta a kezét, hogy megvédje a hirtelen fényár-tól.

Mire újra pislogni mertek, egy hatalmas, ezüstszínű csészealj lebegett az ablak előtt, hangtalanul és mozdulatlanul. Az aljából egy sűrű, zöld fénysugár nyúlt le, mint egy ragyogó, áttetsző csáp, egyenesen a meglepett Professzor felé. Mielőtt bárki is reagálhatott volna, a fénynyaláb körülölelte a tudóst. A Professzor lába elemelkedett a földről, a kezében tartott csavarhúzó pedig koppanva a padlóra esett.

– Hoppá! Úgy tűnik, látogatóink érkeztek! – kiáltotta még mindig jókedvűen, miközben lassan emelkedett a zöld fényben. – Ne aggódjatok, mindjárt visszajövök!

De nem jött vissza. A fénysugár egy szempillantás alatt visszahúzta őt a csészealjba, ami aztán némán és hihetetlen sebességgel elsuhant, egyetlen fénylő ponttá zsugorodva a csillagokkal teli éjszakai égbolton, majd teljesen eltűnt. A laboratóriumban hirtelen csend lett, csak egy elgurult csavar halk koccanása törte meg a döbbenetet. Astro Bot és Laci tátott szájjal bámultak az üres égboltra.

Astro Bot csillogó szemei találkoztak Laci elszánt tekintetével. A kis robot egy halk, de határozott pittyenést hallatott. Laci lassan ökölbe szorította a kezét. Tudták, mit kell tenniük. Nem hagyhatják cserben a barátjukat.

– Megmentjük a Professzort! – suttogta Laci, és a kis robot helyeslően villogtatta a fényeit. A mentőakció megkezdődött.

2. A mentőakció terve

Azonnal nekiláttak. Laci, aki mindent tudott a Professzor gépeiről, a labor közepén álló szuper-számítógéphez rohant. Ujjai sebesen táncoltak a billentyűzeten, miközben Astro Bot, a kis robot, levetítette a zöld vonósugár adatait a hatalmas képernyőre. A gép zúgott és búgott, miközben feldolgozta az információt, ami egyenesen Astro Bot érzékelőiből érkezett.

Hosszú másodpercek teltek el. A képernyőn végül megjelent a csillagtérkép, és egy vékony, piros vonal rajzolódott ki rajta, ami egyenesen egy távoli, ismeretlen naprendszerbe vezetett. A vonal végén egy bolygó villogott. A számítógép kiírta a nevét: Z-selatinia 7. A leírás szerint egy furcsa, remegő bolygó volt, aminek a felszínét sűrű, kocsonyás anyag borította.

– Megvan a célpont! – kiáltott fel Laci. – Most már csak egy űrhajó kell.

Astro Bot csipogott egyet, és a laboratórium padlójának egy rejtett részére mutatott. Laci elmosolyodott. Tudta, mire gondol a barátja. A Professzor titkos projektjére. Laci megnyomott egy rejtett gombot a falon, mire a laboratórium padlója hangtalanul félrecsúszott, és egy lift emelkedett fel a mélyből. A liften egy csodálatos jármű állt.

Nem egy hétköznapi rakéta volt. Inkább hasonlított egy hatalmas, csillogó ezüstceruzára, aminek hegyes orra és három vaskos, piros lába volt. Ez volt a „Csillagradír”, a Professzor legféltettebb kincse. Laci, mint egy igazi űrhajóskapitány, végigfutott az ellenőrzőlistán. A hajtóművekhez kozmikus almalevet kellett tölteni, és a navigációs rendszert is be kellett állítani a Z-selatinia 7-re. Amíg ő ezzel foglalatoskodott, Astro Bot bepattant a pilótafülkébe, és apró robotkezeivel megragadta a kormányt.

– Kapaszkodj, Astro Bot! – kiáltotta Laci, miközben ő is bemászott a másodpilóta ülésébe. – Indul a Professzor-mentő küldetés!

A rakéta hajtóművei felbőgtek, és a laboratóriumban minden remegni kezdett. A nagy utazás várt rájuk.

3. Utazás a Zselébolygóra

Laci visszaszámolása visszhangzott a titkos hangár fémfalairól. – Három... kettő... egy... INDULÁS! Astro Bot meghúzta a nagy, piros indítókart. A ceruza alakú rakéta hatalmasat dobbant, majd fülsiketítő dübörgéssel emelkedni kezdett. Lacit és a kis robotot az ülésükbe préselte az erő, de mindketten fülig érő szájjal mosolyogtak. Ahogy áttörték a felhőket, kinéztek a pilótafülke ablakán. A Föld egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már csak egy gyönyörű, kék-fehér üveggolyónak látszott a fekete bársonyon.

– Az útvonalterv szerint egy aszteroidamező következik! – kiáltotta Laci a táblagépét bámulva. – Vigyázz! Astro Bot digitális szemei magabiztosan összeszűkültek. Úgy cikázott a hatalmas, krumpli alakú sziklák között, mintha csak egy videójátékban lennének. Jobbra döntötte a kormányt, hogy elkerüljön egy pörgő sziklát, majd balra rántotta, hogy átsuhanjon két, egymáshoz vészesen közelítő aszteroida között. Laci lélegzetvisszafojtva figyelte, és minden sikeres manőver után hangosan ujjongott.

Miután maguk mögött hagyták a veszélyes övezetet, egy sokkal békésebb vidékre értek. Egy hatalmas, színes köd lebegett előttük, ami úgy ragyogott, mint milliónyi apró gyémánt. Ahogy a rakéta beúszott a csillagpor-felhőbe, a pilótafülkét rózsaszín, lila és arany fények festették meg. Olyan volt, mintha egy szivárvány belsejében utaznának. A csendet és a nyugalmat csak a műszerek halk pittyegése törte meg.

– Ott van! Látom a térképen! – kiáltott fel hirtelen Laci, és az ujjával a képernyőre bökött. – Előttünk kell lennie! Astro Bot kinézett a rakéta ablakán, és a szemei tányérnagyságúra kerekedtek. Egy hatalmas, zöldes-sárga bolygó lebegett az űr sötétjében. De nem volt olyan, mint a többi bolygó. Ennek a felszíne folyamatosan remegett és hullámzott, mintha egy óriási adag kocsonya lenne. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a felszín áttetsző, és furcsa, buborékszerű formák mozognak a belsejében. – Megérkeztünk a Zselébolygóra – suttogta Laci ámulattal. – Készülj a leszállásra, Astro Bot! Itt kell lennie a Professzornak!

4. Szemtől szemben az UFO-kkal

A rakéta egy puha, cuppanós hang kíséretében landolt, majd finoman megremegett, ahogy a Zselébolygó zöld, kocsonyás felszínén megállt. Amikor Laci és Astro Bot kiléptek, a talaj a lábuk alatt úgy rugózott, mint egy óriási trambulin. Minden egyes lépésnél vidáman pattogtak egyet. Előttük egy hatalmas kupola emelkedett, ami úgy csillogott, mint egy szappanbuborék, és lágy, zöld fénnyel lüktetett. Ez lehetett az UFO-k bázisa.

– Óvatosan, Astro Bot! – suttogta Laci, ahogy lábujjhegyen a bejárat felé osonkodtak. Az nem is igazi ajtó volt, hanem egy csillogó, folyékony függöny, ami lassan hullámzott. Amikor átsétáltak rajta, hűvös, bizsergető érzés futott végig rajtuk. A bázis belsejében a falak szintén a remegő, zöld zseléből voltak, és mindenfelé különös, cső alakú lámpák világítottak.

A terem közepén pedig ott volt ő! A Professzor egy áttetsző, fénylő gömb belsejében lebegett, és tanácstalanul vakargatta a fejét. Körülötte apró, zöld lények ugrándoztak. Mindegyiknek egyetlen nagy, kíváncsi szeme volt a kerek feje közepén, és három rövid lábukon tipegtek. Konyhai eszközöket – sodrófát, habverőt és mézeskalács-formát – lengettek a Professzor felé, és furcsa, csipogó hangon kiabáltak. – Mézi! Kalács! Tanícs! Finom! – csipogták.

Laci és Astro Bot döbbenten bámultak. Az idegenek nem bántani akarták a Professzort, hanem arra akarták rávenni, hogy tanítsa meg őket mézeskalácsot sütni! – De hát én tudós vagyok, nem cukrász! – tárta szét a karját a Professzor a buborékban.

– Van egy ötletem! – súgta Laci Astro Bot fülébe. – Tervezzük el a figyelmüket! Astro Bot bólintott, és felemelte a mutatóujját. Egy vékony, szivárványszínű sugár lövellt ki belőle, egyenesen a sodrófás idegen pocakja felé. A kis lény azonnal kuncogni kezdett. – Hi-hi-hi! Hagyd-aba-ba-ba! – vihogta, és a nevetéstől kiesett a kezéből a sodrófa. Eközben Laci a szájába vett egyet a különleges, szuperragadós űr-rágójából. Fújt egy hatalmas, rózsaszín buborékot, majd hagyta, hogy a buborék elszálljon, és pukkanjon szét a másik két UFO lábánál. A ragacsos rágó odatapasztotta őket a pattogós padlóhoz.

A zöld lényecskék teljesen összezavarodtak: az egyikük a földön fetrengett a nevetéstől, a másik kettő pedig a lábát próbálta kiszabadítani a rózsaszín ragacsból. Az út a Professzort fogva tartó energiaburokhoz szabaddá vált. – Most vagy soha, Astro Bot! – suttogta Laci, és együtt a Professzor felé indultak.

5. A hazatérés és egy új barátság

Miközben a két zöld lény a ragadós rágógumiban toporgott, a harmadik pedig a földön fetrengett a nevetéstől, Astro Bot a Professzor felé fordult. A kis robot ujjának hegyén a szivárványszínű csiklandó-sugár átváltott egy szikrázó, kék fénnyé. Astro Bot pontosan célzott, és a kék lézer egyenesen a Professzort fogva tartó energiagömbnek csapódott. Az nem robbant fel, hanem finom pukkanással, mint egy óriási szappanbuborék, egyszerűen szétfoszlott a levegőben. A Professzor egy pillanatra megtántorodott, ahogy a lába ismét a remegő padlót érte. – Hűha! Micsoda utazás! – mondta kótyagosan, megigazítva a szemüvegét. – Gyerünk, Professzor! Indulás! – kiáltotta Laci, és megfogta a tudós kezét.

Azonnal futásnak eredtek. A zselészerű padlón ugrándozva rohantak a kijárat felé, miközben a kupola falai mellettük remegtek, mint a kocsonya. A rágógumiba ragadt UFO-k csak tehetetlenül nyöszörögtek, a nevető lény pedig még mindig a hasát fogta a földön. Hőseink szerencsésen kiértek a szabadba, és már látták is maguk előtt a kis piros-fehér rakétájukat. Már majdnem elérték a feljárót, amikor halk toppanásokat hallottak maguk mögött. Megfordultak, és látták, hogy a három egyszemű lény követi őket.

De a kis zöld lények nem tűntek dühösnek. Sőt, inkább szomorúak voltak. Az egyikük a kezében tartotta a sodrófát, és bánatosan lóbálta. A másik kettő a fejüket lógatva állt mellette. – Sütisütő mester… ne menj el! – mondta a sodrófás idegen egy furcsa, búgó hangon, és hatalmas, kerek szeméből majdnem kicsordult egy könnycsepp. A Professzor, Laci és Astro Bot egyszerre értették meg. Az UFO-k nem akarták bántani a Professzort, csak azt szerették volna, ha valaki megtanítja őket mézeskalácsot sütni! A Professzor elmosolyodott, és odalépett hozzájuk. – Ne szomorkodjatok! – mondta kedvesen. – Nem maradhatok, de megígérem, hogy elküldöm nektek a legfinomabb mézeskalács receptjét űr-postán!

A három idegen szeme felcsillant a boldogságtól. Lelkesen bólogatni kezdtek, és vidáman integetni a kis csápjaikkal. A Professzor megpaskolta az egyikük fejét, majd Lacival és Astro Bottal gyorsan beszállt a rakétába. Az ajtó szisszenve bezárult. Ahogy a rakéta lassan felemelkedett a Zselébolygó remegő felszínéről, mindhárman kinéztek a kerek ablakon. Lent a három kis, zöld lény integetett nekik, boldogan szorongatva a konyhai eszközeiket. Astro Bot, Laci és a Professzor visszaintegettek. Tudták, hogy nemcsak megmentették a barátjukat, hanem új, furcsa, de kedves barátokra is leltek a galaxis egy távoli szegletében.